Budapest, Vőlegény utca 3/a.
Sánta Ferenc, a legújabb kori magyar szépirodalmi próza felelősségteljes és hatásos művelője. Az 1955 és 1965 között az egykori nyomortelep, a Tripolisz szélén, a Vőlegény utcában eltöltött évek megmaradtak az író emlékezetében: „Igen szép esztendők voltak ezek, amikor sokat jártam a József Attila Művelődési Házba. Gyakran kerestem fel az ottani könyvtárat.”
Bár Sánta Ferenc beszélgetésünk alkalmával hangsúlyozta, hogy az angyalföldi szegénység gyermekkorának szomorú, erdélyi élményvilágát idézte fel lelkében, úgy éreztem, a XIII. kerület iparvárosi kultúrája ösztönözte őt a munkásember lényegének meghatározására: „A munkásban nincs olyasmi, hogy én a másik helyébe akarok lépni így alakult ki az együttérzés a proletariátusban, ami a legtermészetesebb dolgok egyike. A munkás ezért képes sztrájkolni sőt megverni a sztrájktörőt.”
Majd gondolatait a következőképpen folytatta a társadalombölcselő író: „A munkásság a legtiszteletreméltóbb társaság. Éppen a nincstelenség hajtsa őket arra, hogy erős közösséget képezzenek. Átfogó tisztánlátásuk csupán kevés értelmiséginek a tulajdona.”
A képzett marósként, esztergályosként évtizedekig dolgozó Sánta Ferenc belülről jövő természetességgel beszélt az ipari munkásságról:
„A gyárban a munkás előtt a törtetés szinte ismeretlen fogalom, amely a természetes igyekezet fogalmán kívül esik. Míg az előadó főelőadó akar lenni addig az esztergályos előtt ismeretlennek tűnik a főesztergályos fogalma. ”
Sánta Ferenc szerintem Angyalföldön jött. rá arra, hogy a szívéhez közel álló, látástól vakulásig dolgozó parasztság „magánakvalósága” mellett megszületett itt a nagyvárosi nyomorból az önzés tagadása, a szakmatisztelő egymásrautaltság. Ellenpontos módszerrel szerkesztett regényeiben vagy laboratóriumi kísérletként végzett írásaiban e beszélgetés alkalmával kifejtett gondolatok csupán rejtetten vannak jelen.